Gerlóczy Zsigmond nyolcéves kora óta elhivatott hírnöke a szabad, ám mégis tematikus kohézióra törekvő improvizációnak. Kilencéves kora óta ad teljes egészében rögtönzött szólózongora-koncerteket, amelyekben számtalan zenei impresszió visszatükröződik. A BMC-ben már több improvizáció-sessiont is rögzített, első nyilvános fellépése pedig június 28-án lesz a házban, ennek kapcsán beszélgettünk.

Miért éppen az improvizáció mellett kötelezted el magad már egész korán?

Aki nem kizárólag előadóművészettel, hanem a kreatív zenélés más ágaival is foglalkozik, annak lételeme az improvizáció, mert a kompozíciós folyamatok szinte minden esetben rögtönzéssel kezdődnek, és a rögtönzés során megélt keresgélésből születnek a darabok. Az, hogy az improvizáció mellett köteleztem el magam, valójában annyit jelent, hogy a keresés mellett köteleződtem el.

Segítették a tanulmányaid, hogy erre az útra lépj, vagy inkább ellentmondásosan viszonyultak hozzá?

Néhány tanárom képes volt azt az oldalamat stimulálni, amitől a zeném talán más, mint a többieké, de ezt leszámítva elég sok szenvedést okoztak a poroszos oktatási rendszer korlátai. De valahányszor úgy éreztem, számomra nem a legmegfelelőbb módon közelítették meg a zenei készségemet és működésmódomat, végső soron ezek a tapasztalatok is megerősítették a saját zenei világomat, egyre tisztábban láttam, hogy ki vagyok és ki nem. Mindig is nagyon személyes viszonyban álltam a zenével, és magányosan kerestem a megfejtéseket. A zenei „iskolánál” sokkal nagyobb hatással voltak rám a hőseim, azok az alkotó zenészek a világ minden tájáról, akiknek a hangzása és a zenei önzősége rettentően imponált nekem. Önzőség alatt azt értem, hogy nem engedték mások által farigcsálni a saját, elütő zenei víziójukat, hanem kitartottak mellette.

Miért alapítottál saját kiadót?

A családomban korábban egyetlen zongorista volt, a nagyapám, Kriegler Ferenc, aki végül az orvosi egyetemet választotta. Az ő nevét a történelem viharaiban elvesztette a családunk, és ő volt az egyetlen nagyszülőm, akivel soha nem találkoztam, pedig a többi rokon szerint remekül megtaláltuk volna a hangot. Elsősorban az ő emlékére alapítottam meg a Kriegler Recordst. Másodsorban pedig azért, mert amikor el akartam kezdeni kiadni a zenémet, külföldi kapcsolatokkal még nem rendelkeztem hozzá, viszont Magyarországon sem éreztem, hogy egy nagyobb könnyűzenei kiadó nyitott lenne arra, amit csinálok. Mindig is ott bujkált bennem a gondolat, hogy jó lenne egy kiadót életre hívni, de éppen ezen a ponton valaki megkérdezett, nem akarom-e ezt most megvalósítani. Így született a Kriegler Records, a zenei létezésem mindentől független jogi leképeződése.

Nehezítette vagy könnyítette az utadat, hogy művészcsaládból jöttél?

Nem tudom, mennyire van összefüggésben az ő érzelmi amplitúdójuk és világlátásuk azzal, hogy művészek, és hogy rám is érvényes-e ez a kölcsönhatás. Régebben sokat foglalkoztam azzal, hogy a felmenőim így meg úgy, de ahogy telt az idő, egyre kevésbé tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget. Féltem attól, hogy nem felelek meg nekik, holott valójában nem is akartam megfelelni, csak nem akartam nem megfelelni, de most már nem olyan nyomasztó része az életemnek, hogy az anyám, a bátyám vagy bármelyik más rokonom mit gondol arról, amit alkotok. Az abszolút zene hangján szeretném megszólítani a Z generációt, produkciós aspektusokból nagyon is modern, a zenei szövet szempontjából a hagyományokból kiinduló műveken keresztül.

Mi volt az első nagy élményed, amikor azt mondtad, hogy na igen, én is ezt akarom csinálni, mármint zenélni?

Kisgyerekként a zenébe menekültem a bonyolult családi szituációk elől, mert a hangokban és együttállásukban olyan békét éreztem, amit sehol máshol nem tapasztaltam meg. Emlékszem például, hogy nagyjából hatévesen ültem a zongoránál, nyomogattam egy kvintet, és majdnem hipnotikus állapotban hallgattam, hogy szól. Fizikai élmény volt, ahogyan a rezgés átjárt, és azóta is a zene fizikai síkja taglóz le legerősebben, a rezgéshullámok, amik visszavonhatatlan hatást gyakorolnak a környezetükre. Szerintem semmi másnak nincs ekkora szellemi ereje, és ez érdekelt. Elég hamar felfigyeltek rá, hogy magamtól játszom dallamokat, és kilenc évesen meghívtak a Francia Intézetbe egy gálarendezvényre, ahol improvizáltam meg egy saját darabomat játszottam. Az egyik rangos vendég adott nekem egy DVD-t, amin Keith Jarrett-koncertek voltak, azzal, hogy hallgassam meg, nagyon fogom szeretni, mert ugyanazt csinálja, mint én, csak felnőtt fejjel. Jarrett zenéje rögtön magával ragadott, azt hiszem, élhetek azzal a hangzatos kifejezéssel, hogy ekkor megtaláltam az életem értelmét. Azt éreztem, hogy beszél a zongoránál, mindent zenébe tud önteni, és meg is értem, amit mond. Jarrettnél minden egyes hangnak jelentősége van, mint Bachnál, de a zenéje sokkal amorfabb, formailag szabadabb – és mégis tökéletes.

Tavasszal találkoztál is Keith Jarrett-tel. Mit hoztál haza ebből a találkozásból?

Ez a találkozás nagy lépést jelent afelé, hogy még jobban rátaláljak a saját hangomra, és kicsit még önzőbb legyek. Ezt a tanácsot is kaptam tőle egyébként, meg még egy csomó hasonló tömör bölcsességet mondott. Azzal búcsúzott el, hogy vessek le mindent, ami kívülről ragadt rám, és csakis belülről zenéljek. Hosszan improvizáltunk két zongorán, nagyon abszurd érzés volt, mintha a Marsra tartanék szkafanderben, rosszul voltam – az örömtől. Utána megkérdezte, hogy szerintem honnan jön a zene mint energia, létezik-e bármi a világon, ami nagyobb, mint önmagunk. Mondtam, hogy természetesen igen, a zene eleve létezik, nagyon távolról jön, és vagy rá tudjuk tenni a kezünket, vagy nem. Erre Jarrett azt válaszolta, hogy messziről vagy belülről, az ugyanaz. Szóval kicsit misztikus volt ez a találkozás.

Jarrett-től Los Angelesbe mentem tovább, ahol Davy Nathan izraeli producerrel dolgoztunk a nyáron megjelenő új lemezemen, és amikor odaértem, bennem rezgett mindaz, amit Jarrett-től hoztam. Mégis úgy döntöttünk, hogy az albumon elvonatkoztatunk ettől, és egy különös poplemezt csináltunk. A Los Angeles-i modern jazz–pop–soul átfedés is nagyon mély hatással volt rám, és elsietni sem szerettem volna, hogy a Jarrett-tel való találkozásra méltóképpen reflektáljak zenében. Az még egy picit várat magára. De tényleg csak egy picit. Néha cikinek érzem, hogy rajongok az abszolút zenéért, miközben producerkedem és vokális zenét csinálok, vagyis inkább fordítva, de gyakran azzal nyugtattam magam, hogy Jarrettnek is van egy lemeze, ahol énekel, szájharmonikázik, gitározik és dobol is. Amikor elárultam, hogy felveszek egy énekes albumot, kiderült, hogy ő azóta is sok énekes számot írt és vett fel, csak nem adta ki őket.

Mi a legnagyobb hangszeres és/vagy zenei rejtély, amit eddig megoldottál?

Szerintem még nem oldottam meg egyet sem, amúgy meg minden megoldás újabb rejtélyeket szül. Bár rejtélynek nem nevezném, de ehhez hasonló tapasztalat, hogy pár éve egyszer csak elkezdtem sokkal természetesebben érezni, hallani, átlátni az aszimmetrikus zenei időket, és sok dologra rájöttem a zenei idő természetével kapcsolatban. Úgy érzem, az emberiség viszonya a zenei időhöz jelenleg meglehetősen bárgyú, de minél inkább visszamegyünk a zenetörténetben, annál több természetes, páratlanul lüktető zenei anyagot találunk, különösen a népi hagyományokban. Ebbe az irányba szeretném tovább feszegetni az idővel kapcsolatos határaimat.

Mi a célod a zenéddel? 

A zene első számú célja a kommunikáció. Bizonyos hangzásokkal olyan pontosan lehet érzelmeket, gondolatokat közvetíteni, ahogyan szavakkal soha. Ez a mágikus act az, ami engem érdekel, a zenei kvázi-hipnózis, hogy hogyan tud egy marék hang feloldani az emberben mindenféle gócokat, hogyan tud felszabadítani, megtáncoltatni, megkönnyeztetni. Én a zenét szolgálom, a zene meg az embereket.

A június 28-i koncert még az első szólólemezed címét viseli, de ugyanezen a napon jön ki az új vokális albumod, a Future Sounds is. Mit érdemes tudni róla?

Future Sounds az első nagyobb produceri munkám, ami napvilágot lát, Davy Nathan mellett rengeteg csodálatos zenész közreműködésével. Szerintem jól sikerült anyag, érvényesül benne az a már említett szándékom, hogy a ma nyelvén abszolút zenei törekvésekkel szólaljak meg. Hét nap alatt írtunk 11 számot, felvettük, jelenleg pedig egyedül keverem, hangszerelem őket. Korábban már próbálkoztam egy vokális albummal, de 2023 februárjában, a megjelenés küszöbén véletlenül letöröltem egy teljes mappát, amiben máshova nem mentett forrásfájlok voltak, és egyetlen szám, az I only fell to fly kivételével minden eltűnt. Ez az egy szám viszont azóta is elérhető minden streaming platformon. Ezen a ponton már nem bánom annyira, hogy az anyag eltűnt, mert a Future Soundshoz képest még nagyon kezdetleges volt. A produceri létformába most érkeztem meg, a jártasságom most kezd kikerekedni. És azóta természetesen minden anyagot legalább két helyre elmentek.

Hogyan készülsz fel egy improvizált szólóestre? Mi az, amit mégis előre el kell dönteni?

Körülbelül olyan ez, mint amikor beszédet készülünk mondani valahol. Nem írjuk le szóról szóra, mégis átgondoljuk, hogy mit akarunk elmondani. A zene vonatkozásában ez azt jelenti, hogy nem döntök előre konkrét zenei hangokról vagy történésekről, hanem az atmoszférákat, az érzéseket keresem meg, amiket szeretnék előhívni a hallgatókban. Koncerten általában nem gondolkodom azon, hogy mit játszom, hanem hagyom, hogy az érzelmeim, a zenei intuícióim, az ösztöneim és az elragadtatottságom megszülje a zenét. Erre úgy lehet és kell is készülni, hogy kiürítem a fejemet. Kiskamasz koromban gyakran izoláltam magam a külvilágtól, mert fenn akartam tartani azt az érzelmi burkot, amiből mindig tisztán és önazonosan tudok megszólalni bizonyos kérdésekről. Ez felnőttként már nem megoldható, de a mindennapi dolgoktól el kell rugaszkodni, amennyire csak lehetséges. Ezenfelül próbálok elvonatkoztatni minden zenétől, amit ismerek, hogy tényleg semmi ne befolyásoljon. A kezeimmel is foglalkozom: Bachot játszom, mert ő a zene világának királya, és skálázom. A Bach-játék folyékonyságot ad ellenpontból, a szólamok mozgásából, felébreszti az ember zenei intelligenciáját, és többdimenziós látásmódot eredményez. Nem véletlen, hogy Jarrett egy időben minden reggel végigjátszotta a teljes Wohltemperiertest. Ha valaha klasszikus zenei felvételt készítenék, az Bach lenne. Koncert előtt pár nappal viszont már csak a skálázást tartom meg gyakorlásként, nem merülök el más zenei világokban.

Az imént említettél érzelmeket, intuíciót, ösztönöket, elragadtatottságot. Tudatosság is kell azért a zenéléshez, ugye?

Egy híres Glenn Gould-idézet jut erről eszembe. Egyszer megkérdezték, hogyan jegyzi meg és játssza el hibátlanul azt a rengeteg fúgát, mire ő azt mondta, hagyják ezzel békén, mert egyszer egy százlábút is megkérdeztek, hogyhogy nem keveri össze soha a lábait, és azóta nem tud járni. A zenei tudatosság az improvizáció terén általában a zenei formaalkotást jelenti: legyen eleje és vége a zenei folyamatnak, képezzünk frázisokat, legyen motívumfejlesztés, alkalmazzunk ellenpontos szerkesztést és így tovább. De több mint húsz zenében, zenei beszédmódban töltött év után ez a fajta formai kidolgozás és kohézió természetes módon bekövetkezik. Hangsúlyozom, amit most elmondtam, azt az improvizációra kell érteni. Számomra éles határ választja el az improvizációt és a komponálást. A kompozíció is rögtönzésből indul, de nem egyetlen pillanat töredéke alatt kell meghoznom a zenei döntéseket, hanem gyakorlatilag végtelen időm van rá. Ez bizonyos szempontból nyomasztó, de mostanra már inkább felelősségtudatként élem meg. A zeneszerzés egy jótevő démon, akivel meg kell és érdemes is küzdeni. Nagy küldetésnek tekintem, hogy sok abszolút zenét írjak, és a közeljövőben tervezem is jelentkezni egy zongorakompozíciókból álló kislemezzel.

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Perger Viktória

Kiemelt cikkek

Júniusban a Felhangolva! program keretében a magyar jazz legfiatalabb generációjának képviselőivel éppúgy találkozhatunk, mint a szcéna idősebb szereplőivel, akik ifjú pályatársaikkal együtt újítják meg művészi kifejezésmódjukat.