A tenorszaxofon-művész a hazai jazz középnemzedékének egyik legkiemelkedőbb alkotója, a Modern Art Orchestra oszlopos tagja és zeneszerzője. Bacsó Kristóf Triad néven vezetett saját formációja júniusban egyik tanítványával, Cseh Péterrel kiegészülve lépett fel. Bacsó Kristóf improvizációról, hangszeres rejtélyekről és tanításról is szólt ebben az interjúban.

Improvizáció vagy kompozíció?

Az improvizáció kompozíció is egyben, annak egy felgyorsított változata, tehát az egyetlen tényező, ami a kettőt megkülönbözteti, az a ráfordított idő. Én többek között improvizációs technikát tanítok a Zeneakadémián, egyes témaköröknél Schönberg zeneszerzés könyvéből másolok ki fejezeteket, mert tulajdonképpen ugyanazon elvek alapján gyakoroljuk a különféle improvizációs technikákat, mint amikre a komolyzenei kompozíciós technikák épülnek. Másfelől amikor komponálok vagy hangszerelek, akkor improvizálok: elindítom, aztán amerre indul az anyag, arra megyek vele. A következő szólam pedig úgy születik, hogy beleimprovizálom a már megszületett textúrába.

Csoportos improvizáció során lehet előre kitalált struktúrákat működtetni, hasonlóan ahhoz, mint amikor az ember leül a kottapapír elé egymaga zenét szerezni?

Számomra nagyon inspiráló, amikor a zenének egy faktorát vagy összetevőjét megkötjük, akár formailag, akár időben. Például, hogy meséljünk el egy történetet egy percben. Vagy az egyik kedvenc gyakorlatom az, amikor egy vers ritmusára, formájára improvizálnak a növendékek. Ezek a megkötések olyan helyekre tudják elvinni az improvizatőrt, ahová egyébként lehet, hogy magától nem jutna el. Tehát ugyanúgy, ahogy a kompozíciós technikáknál is megvannak a különféle szabályok, az improvizációnál is lehet ezeket alkalmazni. Nyilván ez egy elég összetett feladat, de nagyon élvezetes. Az egészben az a legszebb, hogy hibázni nem nagyon lehet, tehát nincs rossz hang.

Akkor ezzel meg is válaszoltad a következő kérdésemet, ami arra vonatkozik, hogy a hiba a zenében lehetőség, vagy buktató.

Szerintem lehetőség. Olyat még nem hallottam, hogy valakit börtönbe csuktak volna, mert rossz hangot játszott, vagy jött a jazz rendőrség, és elvitte. Igazából azt kell megtanulnia minden zenésznek, beleértve magamat is, hogy ezeket a hibákat jól tudjuk használni, hagyjuk, hogy más irányba vigyék a zenét. Közhely, de van abban igazság, hogy ha valami tökéletes, akkor az már nem is jó, mert attól lesz igazán emberi a zene, hogy látjuk, ahogyan a zenész keresgél.

Mi számodra a zene: szórakozás vagy imádság, feledtetés vagy emlékeztetés?

Számomra életforma, tehát amikor épp mást csinálok, akkor is megy bennem valamilyen módon a zene. Ma reggel például nem tudtam aludni, fölkeltem és leültem zongorázni, mert valami már a fejemben volt, amit ki szerettem volna próbálni. Másfelől a zene egy közlésmód, fogalmazásforma, ami a személyiségem része. Mindig irigyeltem azokat, akik leülnek és tudnak rajzolni valami szépet, meg tudnak fogalmazni képekben gondolatokat, de aztán rájövök, hogy nekem a zenében van meg ugyanez a képességem.

A komponálás a "múzsa csókjától" ihletett állapot, vagy kemény, intellektuális és érzelmi munka?

Attól függ, mit értünk munka alatt. Van amikor a darab megszületik egy perc alatt – akkor a múzsa nagyon megölelgetett. Aztán van, hogy csak egy pici ötlet jön létre, és az ember dolgozik rajta, próbálgatja, hogyan tudja azt kidolgozni, kifejleszteni. De amikor például az ember hangszerel, akkor átmegy kicsit tudósba, időnként elővesz egy-két könyvet, keres rá példákat, vagy meghallgat egy-két inspirációt. Ez mind része a folyamatnak.

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Ha megvannak azok az energiák, amelyek a hallgatók érzelmeire, vagy intellektusára hatnak, akkor szerintem teljesen mindegy, milyen műfajról beszélünk. Nyilván lehet arról beszélgetni, hogy a műfaj valamiféle ismerete, szeretete kell az optimális befogadáshoz, de van olyan is, amikor valaki egyáltalán nem ismeri a műfajt, mégis megfogja egy-két produkció. Tehát nem árt a közönségnevelés, de nem tartom feltétlenül szükségesnek.

Mi a legnagyobb hangszeres, zenei rejtély, amit megoldottál eddigi pályád során?

Azt hiszem, ez egy folyamatos keresés, mert ha van egy probléma, az újabb és újabb kérdéseket vet fel, még akkor is, ha az előző megoldódni látszik. Számomra az egyik legfontosabb a hang, a hangszín kérdése. A szaxofonosoknál ez egy örök téma. Az ember azt gondolja, hogy megvalósított valamit, amire vágyott, aztán rájön, hogy nem is ez az, amit keresett. Fassang Laci barátommal beszélgettünk erről, hogy a zenében talán az a legszebb, hogy sosincs vége. Sosem fogjuk megtalálni a mindent nyitó kulcsot.

Ha egy lakatlan szigetre mennél, melyik hangszeredet vinnéd magaddal?

A tenorszaxofonomat.

Mi kell számodra ahhoz, hogy otthonosan érezd magad egy zenei közegben?

Egyrészt az, hogy meglegyenek a soundok: a zenészeknek külön-külön is legyen jó hangzásképe, és a zenekarnak együttvéve is. Illetve szükséges egy olyan ritmikai együttjáték, közös nevező, amelynek mentén együtt lélegzik a zenekar.

Szólista, zeneszerző, zenekarvezető és tanár is vagy. Hogy férnek meg egymás mellett ezek a szerepek, feladatkörök?

Azt gondolom, hogy nem vagyok egyedi eset, hiszen a zenészeknek a világon mindenhol több lábon kell állniuk, hogy meg tudjanak élni. És mivel mindegyik a zenéről szól, segítik egymást. A pandémia persze teljesen átrajzolta az emberek életét, nyilván az enyémet is. Most az egyetlen biztos dolog számomra a tanítás, de az sem egyszerű online formában. Olyan, mintha az embernek levágnák a fél lábát, és úgy kellene táncolnia. Tehát nem könnyű helyzet, viszont sok olyan dologra kényszerít rá, amiből hosszú távon akár profitálhatok is. Több időm van például tananyagokat összeállítani, és így sokkal konkrétabb dolgokat tudok kidolgozni. Végső soron pedig a tanítás is egyfajta gyakorlás, vagy kutatás, rengeteg olyan felvételre, hangszeres példára bukkanok az órákra való készülés folyamán, amelyek hatalmas felfedezést jelentenek. Amikor pedig „normális élet” van, olyankor együtt játszom a növendékekkel, tehát szerencsés vagyok, hogy miközben tanítok, aközben azt csinálom, amit igazán szeretek.

 

Interjú: Szász Emese / BMC

Kiemelt cikkek

Gerlóczy Zsigmond nyolcéves kora óta elhivatott hírnöke a szabad, ám mégis tematikus kohézióra törekvő improvizációnak. Kilencéves kora óta ad teljes egészében rögtönzött szólózongora-koncerteket, amelyekben számtalan zenei impresszió visszatükröződik. A BMC-ben már több improvizáció-sessiont is rögzített, első nyilvános fellépése pedig június 28-án lesz a házban, ennek kapcsán beszélgettünk.

Júniusban a Felhangolva! program keretében a magyar jazz legfiatalabb generációjának képviselőivel éppúgy találkozhatunk, mint a szcéna idősebb szereplőivel, akik ifjú pályatársaikkal együtt újítják meg művészi kifejezésmódjukat.